Alex klubja

Csatlakozz az írói csoportokhoz, olvass teljes történeteket ingyen!

A király NEM sötét paraszt

A király NEM... 33. részlet

Írta: Mandy Kristóf
1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 Rating 5.00 (1 Vote)

 

A király NEM sötét paraszt

33. részlet - március 7.

 

Szinte már éreztem a becsapódás fájdalmas pillanatát. Idegszálaim pattanásig feszültek, miközben a sötét mélység, ezernyi csillogó hegyes kristályával egyre gyorsuló sebességgel, száguldva közeledett felém. Megrémített a halál, a vég gondolata. Egyre erősebben éreztem, nem leszek képes elviselni. Szívem mind hevesebben kalapált mellkasomban. Mintha kitörni készült volna, menekülvén a közelgő halál elől. Rosszullét és ájulás környékezett. Néhány pillanat volt csupán, de nekem, egy örökkévalóságnak tűnt. Aztán hirtelen, mintha hűs fuvallat támadt volna köröttem, majd éreztem, amint valami megragadott. Erőteljes szárnycsapások kavartak vihart, és éppcsak elkerülve a hegyes karókat, valami felemelkedett alélt testemmel a levegőégbe.

Nagy sebességgel száguldottunk az ében égboltozat sötétlő bársonyán. Phosphor, merthogy ő volt váratlan megmentőm, óriási bőrszárnyaival, melyek első izülete ujjakban végződött, lassú, méltóságteljes csapásokkal szárnyalt az örök éjszakában, miközben erős karjai átfonták testemet.

Megmentettél! Köszönöm.” – suttogtam, legalábbis azt hittem, hogy kimondtam.

„Ostoba! Csak a tekercset akarom megmenteni.” – hangzott felelete, de ajkai közben meg se rebbentek. Azonnal megértettem, hogy hallom a gondolatait. Sőt! Ezekszerint ő is az enyémeket.

„Ez az én szerencsém.” – gondoltam nevetve, de már meg is bántam.

„Hallod a gondolataim? – lepődött meg.

„Kellemetlen, mi?” – nevettem tovább gondolatban.

„Fantasztikus!” – bosszankodott, de nekem úgy tűnt, csak színészkedik.

„És akkor ez most nekem jó vagy rossz?” – kérdeztem, még mindig élvezve a helyzetet.

„Mivel megmentettelek, nyilván jó. Ám mivel valójában csupán a tekercsért jöttem, mely állítólag nálad van, és bizonyára küzdesz majd érte, és erőnek erejével kellene majd tőled elvennem, nos ezt tekintve rossz. – felelte ridegen. – Bár tényleg el tudnám venni… Fenébe is! Borzasztó, hogy mindent hallasz, amit gondolok. Bizonyára azért van ez így, mert túl közel vagyunk egymáshoz.... vagy azért, mert… nem, nem tudtatod meg. A tájra fogok gondolni… a tüzekre, a lávafolyamokra, a hegyekre…”

Eltöprengve hallgattam és miközben beszélt, szinte láttam, hogy az alattunk suhanó mélységben helyenként tüzek égnek és vörösen izzó folyamok díszítik a feketéllő pusztaságot. Egy alkalommal nagy, madárszerű lények árnyai süvítettek el mellettünk, hangos visítással, nyomukban valóságos szélvihart támasztva. Nemsokára egy fenséges kastély közelébe értünk, ahogy azt megtudtam Phosphor gondolataiból. Úgy látszik, nagyon komolyan vette, hogy mindent a legapróbb részletességgel elmesél nekem, nehogy véletlenül arra a bizonyos titokra gondoljon. Inkább pontos leírást adott nekem arról, hogy a kastély alig látszik ki a körötte gomolygó sárgás ködből és az innenső oldalán egy tó ében vize csillog, melyen hidak ívelnek át.

„Kié az a várkastély? Ki lakik ott?” – kérdeztem gondolatban közbevágva.

„Senki. – hangzott Phosphor felelete. – Már régóta üresen áll. Amikor a Fények közeledtek, a király átköltözött a Határhegy oldalában álló várba. A kastélyra átkot mondtak. Senki se éli túl, aki illetéktelenül átlépi küszöbét. Kivéve néhány kiválasztottat.”

„Elég baljósan hangzik.” – jegyeztem meg.

Váratlanul sivító hang hasított a levegőbe. Éreztem, hogy Phosphor összerázkódik.

„Effektorok! Utolértek!” – lehellte a gondolatot. Hirtelen felhangzott a vezérük szava. Felszólította Phosphort, hogy azonnal szálljon le, különben tüzet nyit ránk. Barátom azonban erre csak nagyobb sebességre váltott. Üldözőink azonban komolyan gondolhatták, mert a következő pillanatban már záporoztak is felénk a fényes, tüzes nyilak.

 

 

Holnap este 19-kor folytatom!

Gyere holnap is!