Alex klubja

Csatlakozz az írói csoportokhoz, olvass teljes történeteket ingyen!

A király NEM sötét paraszt

A király NEM... 30. részlet

Írta: Mandy Kristóf
1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 Rating 0.00 (0 Votes)

 

A király NEM sötét paraszt

30. részlet - március 4.

„Átvertek. – gondoltam – És, ha a király kastélyában jártunk, ha tőle úgy kellett ellopnunk a tekercset, talán…”

– Desider! – kiáltottam fel visszafogott haraggal – Mondd meg! Hallani akarom az igazságot! Ugye ezt a tekercset most a királytól loptuk el?!

Erre felém fordult, és mintha már elillant volna minden fájdalma és bosszúsága, elvigyorodott.

– Most nálunk van. Mit számít a többi?

– Beszélnünk kell! Négyszemközt! – szólítottam fel.

– Felőlem. Gyere! – azzal félrevonultunk. – Mit akarsz?

– Tudnom kell, ki vagy valójában. – suttogtam.

– Ki lennék? Hisz tudod. Desider.

– Nem úgy értettem. Nem emlékszem semmire. Hisz jól tudod. Akkor találkoztunk először, amikor fogolyként eléd vittek?

Nem felelt azonnal.

Nos? – sürgettem.

– Ez mér' fontos?

– Egyetlen dologra emlékszem csak. A királyra. De rá is csak alig. Egyben viszont biztos vagyok. Volt idő, amikor az éltemet is adtam volna érte. És ez az idő még nem múlt el. Te vagy a király, ugye?

– Nem, nem vagyok.

– Úgy értem – folytattam még suttogóbbra véve. – te vagy Hádész, ugye?

Egy hosszú pillanatnyi dermedt csend volt a válasz.

– Tudnom kell. Mert, ha tévedek, és az igazság az, hogy mi most őt loptuk meg, akkor én rossz oldalon állok.

Az erdő ezernyi suttogása vegyült a tétova csendbe. Valahol a távolban gallyak töredeztek. A fák közül csivitelő lárma szűrődött oda.

– Sajnálom, de én csak Desider vagyok. – hangzott végül a felelet. – És, hogy egy igazi klasszikust idézzek, – vigyorodott el, bár nem túl őszintén – nem adhatok mást, csak, mi lényegem. Aki ismer, tudja, mindig is gyűlöltem 'Ádiszt.

– Tehát galád módon átvertetek!? – hitetlenkedtem felemelve hangom.

– Mi? Hisz csak annyit mondtunk, idézem: „lenyúlunk egy Ősi tekercset, mely a királynak, 'Ádisznek a birtokában volt egykor”. – felelte, immáron ő is hangosan. – Azt egy szóval se mondtuk, hogy má nincs a birtokában! – mentegetőzött vigyorogva. Elfídár és Hermész, erre egyszerre nevettek fel. Akkor vettem észre, hogy mindketten ott állnak mögöttem. Erre, még dühösebben folytattam:

– Játszhatsz a szavakkal, ám az tény: elhallgattad előttem, hogy a királyi kincstárba megyünk!

– Aszittem nyilvánvaló. Még csodálkoztam is, hogy ennyire kushad a lelkiismed. – vigyorgott még mindig.

– Ehh! – háborogtam tovább. – Ellopni a király tulajdonát!? Hádész-ét?! Ellopatni velem! Hogy lehettetek ilyen aljasak! Hiszen jól tudtátok, hogy tisztelem és becsülöm őt! Tudtátok ezt! Erre lerántottatok magatok közé a sárba! De, nem! Én nem hagyom magam!

– Mér? Mit akarsz tenni? – kérdezte rosszat sejtve Desider.

– Természetesen, visszaviszem. – jelentettem ki elszántan.

– Ugyan! Ez marharossz vicc! – méltatlankodott Desider, miközben egy lépést tett felém, ám én hátrébb húzódtam, mellemhez kapva a tekercset.

– Nem kell aggódnotok! Rólatok nem beszélek.

– Mégis! Van fogalmad arról, mi jár egy ilyen bűnért? – szólt közbe Elfídár.

– Nem érdekel! És ne próbáljátok megakadályozni! – tettem még hozzá fenyegetőn, miközben újabb lépést hátráltam, egy kissé balra, mivel ezúttal a tőlem jobbra álló Elfídár is felém mozdult. Közben hátam mögé kaptam a tekercset. Nem vettem észre, hogy Lidaster mögém került. Hirtelen erős kezek csavarták hátra jobbomat. A következő pillanatokban Elfídár már könnyedén lefoghatott, és miután erőteljesen megszorították csuklómat, fájdalmas kiáltással kísérve engedtem el a pergament.

– Tessék! Most már mehetsz a királyodhoz! – vetette nekem oda Elfídár egykedvűen, miközben eleresztett.

– Átkozottak! – sziszegtem tehetetlenül a porban, miközben csuklómat masszíroztam.

– Nem értem, mi ez a nagy paláver! – vetette oda Hermész, aki az imént nem avatkozott közbe. – Elloptuk. Na és? Senki se gondolhatja, hogy mi tettük. Ha egyikőnk szája se jár el, nem lehet gond. Mestermunka volt.

 

Holnap este 19-kor folytatom!

Gyere holnap is!