Alex klubja

Csatlakozz az írói csoportokhoz, olvass teljes történeteket ingyen!

A király NEM sötét paraszt

A király NEM... 29. részlet

Írta: Mandy Kristóf
1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 Rating 5.00 (1 Vote)

 

A király NEM sötét paraszt

29. részlet - március 3.

Alig tettünk meg pár lépést, váratlanul nagy csörömpölést hallottunk a hátunk mögül. Megfordultam. Az erkélyről, melyen nemrég még magunk is hasaltunk, bársony kelmék omlottak le, míg odalenn temérdek kincs hevert szétszóródva a zöld pázsiton, a bokrokon, a fák koronáin, mindenütt. Desider ekkor kihasználva a káoszt és azt, hogy mindenki figyelme elterelődött, ügyesen kidobta a követ a kapun keresztül. Én se vettem észre a pillanatot. Kisurranni mi már nem tudtunk volna. Ennyire már nem lehetett kijátszani az Effektorok figyelmét. Miután azonban tüzetesen átvizsgáltak minket is, nagy nehezen kijutottunk. Alig bírtam elhinni, hogy sikerült. Kilépve, Desider egy laza mozdulattal felvette a földről a galacsint, és mentünk is tovább.

Utunk a völgy szélére vezetett, ahol ébenszín paripák vártak ránk. Felpattanva a hátukra, már szárnyaltunk is a szemközti hegylánc felé. Odaérve, egy fennsíkon ereszkedtünk le, majd elválva lovainktól, gyalog folytattuk utunkat, egy szövevényes rengetegen át. Desider elöl haladva taposta számomra az ösvényt. Nemsokára egy tisztásra értünk, melyet jól bevilágítottak az égen sodródó felhők izzó fényei. Meglepő látványban lehetett részünk.

– Nicsak, nicsak! Egyesek milyen ráérősek! – hallottam egy ismerős, jókedvű hangot. A fickó, akit a kincstárban láttunk, egy nagyobb szikla tetején üldögélt, ahonnét egyik lábát lelógatta, míg a másikat felhúzva, jobb könyökét azon támasztotta. Mellette egy nagy kupac kelme, melyből a réseken át, fénylő kincsek kandikáltak elő és díszes láncok, gyöngysorok lógtak ki.

– Ez lehetetlen! – kiáltottam fel elismerő csodálattal.

– Profi vagyok, mi? – vetette oda nekem széles vigyorral, miközben jobb kezével kiemelt egy maréknyit a temérdek kincsből. Ujjai közül gyöngysorok, aranyláncok csüngtek alá.

– De, miként tudtad kihozni? És különben is! Két szememmel láttam, hogy egy efféle batyu omlik le az erkélyről!

– Aki profi, az profi! – felelte mosolyogva az ekkor érkező Elfídár, akit Lidaster kísért. – És ha valaki profi, akkor 'Ermíz az. – azzal a sziklához érve barátságosan megveregette a fickó vállát, majd nem leplezett gúnnyal Desider felé fordult:

– Látom, végül mégiscsak sikerült elszakadnod a klaviatúrától.

– Egy kis segítséggel. – morogta Desider keserűen, majd elővéve kezeit zsebéből, óvatosan ismét masszírozgatni kezdte jobbját. – Készülj Lidaster komám! Ha kicsit enyhül a fájdalmam, a te nótádat húzom el legelőször!

Meglepve hallgattam e beszélgetést.

– Nem mondod! – kiáltottam fel. – Te zongoráztál?

Desider erre csak megrántotta a vállát.

– Nekem is lehetnek gyengéim. – felelte egykedvűen. – De, azért nem kellett volna rácsukni a kezemre a fedelet!

– Mit tettetek vele? – háborodtam fel. Éreztem, hogy összevont szemöldökeim alatt szemeim szinte villámokat vetnek.

– Mi mást tehettem volna? – vonta meg vállát Lidaster. – Felharsant a riadó, ám ez a megszállott még akkor se bírta abbahagyni. Egyszerűen nem lehetett elrángatni a klaviatúrától szépszóval. Persze le is üthettem volna… de kíméletes akartam lenni vele.

– Kíméletes?! Szeé mu! Átkozott vadbarbár! Hát, mer így baromi kíméletes vótá, mondhatom! – méltatlankodott Desider, miközben keserű arcot vágva, még mindig a kezeit dörzsölgette. – Alig tudom mozgatni az ujjaim, és baromian hasogat is, wazze. Végül még le köll vágni a kezem. De akkó addig élsz! Nem elég, hogy ez a nyomorult tönkrevágta az egyiket, – intett felém most te meg elintézed a másikat. És még ti nevezitek magatokat a király testőreinek. Tsesszétekmeg!

– A király testőrei? Kik? – lepődtem meg. Korábbi gyanum e szavakra újraéledt.

Hermész eddig nem szólt közbe, csak meglepetten hallgatta ezt, a barátinak cseppet se nevezhető társalgást. Ekkor azonban megjegyezte:

– Javítsatok ki, ha tévednék, de te, Lidaster, gyógyító vagy nemde? Ezzel hogy fér össze az ilyesmi?

– Persze, hogy az vagyok. – vonta meg a vállát amaz – Majd bekenegetem és bekötözöm. Hamar rendbe hozom!

– Majd megkenegetlek én téged. – háborgott Desider. – Jókis, nehézhusánggal. Asszed, ezek után is hozzád fordulok? Meghibbantá, wazze? Te sarlatán! Untad má magad baromira, mi? De ne reménykedj! Keresek más gyógyítót helyetted! – jelentette ki Desider, – Ha a király visszatérne, ezért kifiléztetne, nyomorult bitang! – majd Hermész felé fordult, és haragja azonmód el is párolgott, mintha sosem lett volna: – No, öcsém, hasznos dógokat is hoztá, vagy csak értékeset? – érdeklődött, nyilván azért, hogy a szót másra terelje, majd, mint aki valóban kíváncsi, odalépett a kincsekhez.

Közben gondoltam, megragadva az alkalmat, közelebbről is szemügyre veszem a kezemben szorongatott kissé megviselt tekercset, amit közben visszaadott nekem. Ahogy szétbontva, a rajta lévő királyi pecsét maradványaira tekintettem, eszembe villant, amit a kastély udvarán hallottam, hogy "eddig még nem volt senki oly vakmerő, hogy megkísérelje meglopni 'Ádiszt, a királyt", átfutott rajtam egy döbbent felismerés. Talán egészen addig tévedtem, és egy rossz megérzésre hagyatkozva istenítettem Desidert. Zsántár is megmondta, játszanak velem. Tán szándékosan célozgattak, hogy azt higgyem, hogy ő… pedig nem is ő... Hogy lehettem ilyen bolond? Hogy is hihettem róla, akárcsak egyetlen pillanatig is, hogy ő a király?

 

Holnap este 19-kor folytatom!

Gyere holnap is!