Alex klubja

Csatlakozz az írói csoportokhoz, olvass teljes történeteket ingyen!

A király NEM sötét paraszt

A király NEM... 27. részlet

Írta: Mandy Kristóf
1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 Rating 5.00 (2 Votes)

 

 A király NEM sötét paraszt

27. részlet - március 1.

 

Harmatos, üde virágok tengerében fekve eszméltem magamra. Meglepetten emeltem ki fejem a rózsaszín, és fehér szirmok közül. Körültekintettem. Mellettem kanyargott egy ösvény. Tőlem jobbra húzódott az a gondosan megnyírt, magas sövény, melyet odafentről Desider mutatott nekem. A mellette futó keskeny ágyást, szinte elárasztották a virágok. A kövekből rakott ösvény egy gyönyörű, gondozott kerten vezetett keresztül. Tarkálló, illatos bokrok szegélyezték utam. Balra, kissé távolabb, ezüstös tó vize csillogott. Jobbra üde patak csordogált. A fákon madarak csicseregtek. Daluk elkeveredett az ezernyi színes virág illatával, melyet lágy szellő hozott el hozzám. A kertben sétálgató, beszélgető alakok szállingóztak. Imitt-amott, ódon faragású padokon üldögéltek. Minden oly nyugodtnak, idillinek hatott.

Feltűnés nélkül értem el a megjelölt helyet, melyet dús lombú ciprusok takartak. A tekercs hamarosan, és észrevétlenül bucskázott elém a magasból. Sietve kaptam fel, majd elrejtettem ruhám rejtekébe. Dobogó szívvel indultam meg a kijárat felé.

Váratlanul csodálatos melódia csendült fel nem messze tőlem. "Zongoraszó? Itt?" lepődtem meg. Szívem hevesen zakatolni kezdett. Mintha egy réges-régi emlék próbált volna utat törni a feledés homályán át. Kíváncsian tekintettem körbe. A dallam egy tágas helyiségből érkezett, melynek felémeső, nyitott oldalán, faragott, fehér, márványoszlopok sorakoztak.

"Látnom kell, ki játszik ilyen gyönyörű szépen!" – gondoltam, miközben már meg is indultam, mintha vonzott volna az a keserédes dallam, de aztán megtorpantam. "Küldetésem van." – figyelmeztettem magam.

Azzal folytattam tovább az utamat a kapu felé. Így érkeztem meg végül egy tágas térre. Nagy volt a nyüzsgés. Szemmel láthatóan valamiféle ünnepségre készülődtek. Bár a Fények területén jártunk, a lények többsége közönséges rém volt. Olyan, amilyet a Sötétség vidékén már korábban is, nem egyet láttam. Jópáran azonban, egyszerű embereknek tűntek, csak arcuk volt ijesztően sápadt és a szemük vakítóan ezüstös. Egy jelentős különbség viszont, azonnal feltűnt. Itt, senki se viselt csuklyát. Gondolataim közéjük érve se tudtak elszakadni a márványoszlopos helyiségtől, ahonnan a különösen csodás melódia szárnyra kapott. „Bárcsak láthatnám ki az!” – gondoltam, miközben a kijárat felé igyekeztem. Még a téren is jól hallottam az ábrándos dallamot. Egykedvűséget színlelve igyekeztem a kapu felé, melyen át folyamatosan haladt ki-be a nép. Már-már a kijárathoz értem, amikor váratlanul sivító hang harsant, majd az égen, fénylő alakok jelentek meg pegazushoz hasonlatos, hófehér paripáik hátán. A nagykaput sietve tették be éppen az orrom előtt. Még kirohanhattam volna, de azzal bűnösségem ismertem volna el. Dermedten torpantam hát meg.

 

 

Holnap este 19-kor folytatom!

Gyere holnap is!