Alex klubja

Csatlakozz az írói csoportokhoz, olvass teljes történeteket ingyen!

A király NEM sötét paraszt

A király NEM... 26. részlet

Írta: Mandy Kristóf
1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 Rating 5.00 (1 Vote)

 

 A király NEM sötét paraszt

26. részlet - február 28.

 

Az alagsorba érve egy kis helyiségbe léptünk, Zsántár pedig távozott.

Lidaster erre így szólt:

– Ideje indulni! – azzal felnyitva egy titkos átjárót, Desider kezébe nyomott egy fáklyát.

– Jó utat! – tette még hozzá.

– Ti nem jöttök? Lepődtem meg.

– De, csak a felszínen. Kívül őrködünk majd.

Desider gyors léptekkel indult előre.

– Hová megyünk? – kérdeztem utána sietve.

– A kincstárba. – felelte. – A Fények vidékére. Szal, most szívódj föl, ha inadba szállt a bátorság! – vigyorgott. A fáklya fényében felém villantak hófehér fogai. Tekintetét, hajának takarásától még mindig nem láthattam. Jó néhány kilométert legyalogoltunk mire megérkeztünk, majd egy rejtekajtón át, egyenesen a kincstárba léptünk. Nagy halmokban álltak ott a csodásabbnál csodásabb drágaságok. Méghogy üres a kincstár! Ámulva néztem körbe. A falak mentén hatalmas kupacokban arany, ezüst, gyémánt, zafír, rubin és egyéb kövekből készített tárgyak és kelmék sorakoztak. A tágas teremből, újabbak nyíltak. Balra tőlünk, egy faragott, polcos szekrény roskadozott a számtalan tekercstől. A mennyezet színes, mintás üvegberakásának ragyogó fényében sziporkáztak a tündöklő kincsek. A térdig érő megmunkálatlan arany és ezüst áradaton keresztül egy vékony ösvény vezetett a tekercsekhez. Pár pillanat még, és Desider máris ott állt előtte, majd szinte keresgélés nélkül vett le egy tekercset. Éppen megfordultam, amikor megpillantottam egy fickót. Először majdnem felkacagtam. Éppen azon igyekezett, hogy egy hatalmas batyuba, szedett-vedett összevisszaságban arany és ezüst tárgyak termetes halmát fogja össze. A zsákból, melyet bársonykelmékből rögtönzött előkandikáltak a kincsek és gyöngysorok, nyakékek lógtak alá. Felismertem. Akkor láttam őt először, amikor Desider fogságába estem.

– Hermész! Te itt? – lepődtem meg.

– Jajj, de borzasztó a kiejtésed, húgom! Szinte fáj tőle a fülem. – nevetett.

Ermíz, te meg mit csinálsz itt? – sziszegte Desider meglepetten.

– Épp csak erre jártam vonta meg a vállát.

– A vesztünket akarod, he?

Erre tettetett értetlenkedéssel nézett végig rajtunk:

– Hát Ti meg kik vagytok? Nem is ismerlek titeket! Hagyjatok nekem békét! – azzal hátára emelte a nehéz terhet, és elcsörtetett. Döbbenten tekintettem utána.

– Megállítsam? – kérdeztem súgva, miközben Desider-re néztem, de ő csak vigyorgott.

– Ugyan! – legyintett. – Csak az unokaöcsém. Én vagyok a példaképe a kölyöknek, azér pofázik ennyit. Amúgy profi. Már pelenkás korában is enyveskezű volt. Ermízről legendák keringenek. Büszke vagyok rá, nem úgy, mint az apja, de az egy másik sztori.

– Indulunk?

– Várjá! Eszembe jutott valami. Ha má itten vagyok, nem hagyhatom ki.

– Mit?

– Nem tartozik rád. Csak gyere utánam!

– Én visszaviszem a tekercset az alagúton át. – ajánlottam.

– Tudod, mikor engedném!?

– Akkor én miért vagyok itt? – lepődtem meg.

– Gondolom azér, mer' nem bírsz nélkülem meglenni. – vigyorgott.

Kilépve a kincstárból, márványlappal borított folyosóra értünk, melynek két végén társaink őrködtek. Jobbra Lidaster, balra Elfídár.

– Nno, eddig megvó'nánk. – jelentette be Desider, majd felém fordult – Tudod mit? Most bizonyíthatsz. Akarod, hogy legyen egy kis hasznod is?

– Persze. – bólintottam – Mondd mit tegyek!

– Előremehetnél ezt használva. – egy medaliont nyomott a kezembe – Megmutatom, hova. Azzal sietve indult előre. Néhány méter, majd egy enyhe kanyar után erkélyes részhez értünk. Lehasalva kúsztunk előre, hogy letekinthessünk oszlopai között. Valóságos Édenkert tárult szemeink elé!

Micsoda színkavalkád! Fényes napsugarak szikráztak a tarkálló szirmok között, leírhatatlan ragyogással. Zöldellő, dúslombú fák, örökzöld cserjék, üde ligetek és virágba borult tisztások öveztek egy színpompás, lugasos kertet. Csobogó patakok, egy csillogóvizű tó, pezsgő források, virággal futtatott boltívek gyönyörködtették a szemet. A hangulatos környezetben szépen faragott padok hívogatták a pihenni vágyókat. Nem hiányzott semmi, ami egy kertet kellemessé és gyönyörködtetővé tehet. Különleges, felemelő volt ez a látvány. Az intenzív illat pedig elért hozzánk is, elborítva érzékeinket.

– Ott az a sövény, ni! – kezdte Desider suttogón – Oda köll érkezned.

– Hogyan?

– Kezedbe fogod a medaliont, behunyod a szemed, a helyre gondó'sz, és máris ottan leszel. Vágod? – vigyorgott.

– Igen.

– No és meg is teszed?

– Persze. – hangzott határozott válaszom.

– Utána gyüjj ide az erkély alá! Lehajigálom neked a tekercset. Osztán húzz el innét, ahogy csak tucc. Oké?

– De miért ne vihetném magammal? Miért kell visszajönnöm érte?– Átokvarázs van rajta. Nem szállíthatjuk fénysebességgel, mert leégnek róla a rá vésett sorok.

– És miért nem mehetek vele az alagúton át visszafele?

– Mert bizonyítani akarsz nekem. Vagy nem? – mosolyodott el.

Erre aligha tudtam volna mit felelni. Csak bólintottam, majd letérdepelve behunytam a szemeim, kezemben megszorítottam a medaliont és összpontosítottam.

 

 

Holnap este 19-kor folytatom!

Gyere holnap is!