Alex klubja

Csatlakozz az írói csoportokhoz, olvass teljes történeteket ingyen!

A király NEM sötét paraszt

A király NEM... 25. részlet

Írta: Mandy Kristóf
1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 Rating 0.00 (0 Votes)

 

 A király NEM sötét paraszt

25. részlet - február 27.

 

Megfordultam. Ijedten ugrottam meg, mert váratlanul éppen szemben találtam magam az emlegetett gyógyítóval. Ő azonban, engem figyelemre se méltatva Cynidor félé fordulva így kezdte:

– Itt vagy tehát! – majd aggódva folytatta tovább, megérintve Cynidor vállát. – Csak nem érzed rosszul magad?

A kérdezett felemelve fejét, játékosan mosolyogva nézett Lidasterre:

– Kiválóan érzem magam, csak reméltem, nem veszel észre, ha leborulok.

– A király a fejemet veszi, ha visszatér és megtudja, hogy nem vigyáztam rád eléggé! – jelentette ki Lidaster. – Őrizetet kéne állítanom az ágyad mellé?

– De, én tényleg kitűnően érzem magam! – tiltakozott a lány. – Hadd maradjak! Az életem a beszéd! A kényszerpihenő csak elveszi minden energiám. Képtelen vagyok fekve és csendben várni a gyógyulást.

– Ez esetben az ágyhoz kell, hogy kötözzelek.

– Ugyan! – nevetett Cynidor. – Tényleg, Lidaster! Hallottad, hogy Mársztuff herceg már kiküldte seregét a zombik ellen?

– Ezt már mindenki tudja. – mosolygott a kérdezett.

– És azt tudtad, – folytatta nagy lendülettel Cynidor – hogy…

Befejezni azonban nem tudta, mert Lidaster szigorú hangon intette le.

– Elég a szóból! Kíméld magad!

– Igaza van! – jegyeztem meg. – Jobb, ha most rábízod magad Lidasterre. Azt mondják, kiváló gyógyító. Ha betartod utasításait, bizonyára hamar rendbe jössz.

– Képzeld! – kezdte újra nagy lendülettel Cynidor – Nemsokára nagy mulatság lesz itt, a Fogadó előtti téren. A Tűzisten Ünnepét tartjuk.

– Csalódni fogsz. – jegyezte meg Zsántár. – Nem lesz semmilyen Ünnep!

– Hogyhogy? – lepődött meg a lány.

– Emoran megtiltotta, hogy bármilyen táncos mulatságot rendezzünk a közelben, amíg teljesen rendbe nem jössz. Elég jól ismer már téged ahhoz, hogy tudja, nem bírnád visszafogni magad.

Cynidor játékos bosszankodással felelte:

– Látjátok milyen jó, ha valakinek ilyen figyelmes fivére van? – nevetett. – Annyit aggódik miattam, és mindenre gondol!

– Na jó! – vetette közbe Lidaster. – Gyere! Visszakísérlek a gyengélkedőbe.

Cynidor e szavakra ráemelve nagy, zafír tekintetét és mosolyogva játékosan így felelt:

– Ha olyan nagy beteg vagyok, igazán vihetnél a karjaidban!

Lidaster rosszallóan ingatta a fejét, miközben gyengéden felemelte a lányt. Cynidor odaborult a tűzszínű lángoktól díszes köpönyegére, behunyva szemeit. Bármennyire is igyekezett titkolni, látszott rajta, hogy ismét erős szédülés fogta el. Mégis mosolyogva viccelődött tovább:

– Milyen különös az illatod! Csak nem öntötted magadra a hányinger elleni szert? Vagy épp...

– Csend legyen már és inkább lélegezz mélyen, és ne beszélj annyit! – intette le Lidaster, de már elkésett vele.

– Sajnálom. – suttogta a lány zavartan.

– Talán mégse hányinger ellen volt az a szer. – nevette el magát Elfídár.

– Készülj inkább! – vetette oda neki Lidaster. – Hamarosan itt lesz Desider és indulunk. – azzal, karjaiban a lánnyal, kimért, lassú léptekkel elhagyta a termet. Zsántárral magunkra maradtunk a pultnál, mert közben Elfídár is távozott. A Fogadós szólalt meg elsőként:

– Cynidor kiváló harcos. Sose mutatná ki, mily rettenetesen érzi magát. – mondta elismerően. – Hacsak ezredannyi bátorságom lenne, mint neki! – sóhajtott mélyet.

– Ugyan! Mitől félsz annyira? Hisz nem halhatsz meg újra. – tekintettem rá.

– Igen. Tudom, hogy igazad van, de mindig elfog a rettegés. Annyira szeretnék bátor lenni! Annyira szeretnék cselekedni, de… Mindig úrrá lesz rajtam a félelem, és megbénít. Soha nem leszek képes…

– Ilyet mégcsak ne is mondj! Előbb-utóbb le fogod győzni! Biztos vagyok benne. Csak, türelem.

– Senki más nem hisz bennem. Csak te. Oly sok éve már.

– Nem emlékszem semmire. – vallottam meg. – Segítenél? Mit tudsz rólam?

– Nem beszélhetek.

– Miért nem?

– Megtiltották. Többet nem mondhatok. De hidd el, minden okkal történik. Ne gondolkodj hát ezen, hanem éld az életed, és idővel mindent megértesz majd.

– A király is bízott benned, nem? – váltottam vissza a korábbi témára. – Gondolom, másként nem hagyta volna, hogy zombi létedre itt maradj.

– Igen, ez igaz… – helyeselt elmerengve. – De a király, már halott. Rég.

Hirtelen megfagyott a levegő, elnémult minden. Megfordultam. Desider lépett be éppen azt ajtón, Lidaster és Elfidár kíséretében. Feszült pillantások rebbentek feléjük.

– Üdv mindenkinek! – kiáltotta el magát Elfídár, akin látszott, hogy kiváltképp kedvét leli a helyzetben. Mellém léptek a söntéshez, melynek túloldalán Zsántár már szapora mozdulatokkal rejtette fedezékbe a törékenyebb tárgyakat. Odaérve, Desider barátságosan felnevetett, majd suttogón, hangjában csípő gúnnyal jegyezte meg:

– Ugyanmá! Csak semmi izgalom, haver! – majd hangosabban, félig a jelenlevők felé fordulva, vigyorogva jelentette be: – A rendet ezúttal nem itten kívánjuk megbontani! Szal, semmi pánik!

A háttérben erre, suttogó, tanácskozó hangok röppentek.

– Lehet. – felelte Zsántár összevont szemöldökkel – De ahol Ti hárman együtt vagytok, ott nem sok jóra lehet számítani.

– Ezúttal, talán mégis. – jegyezte meg Lidaster, miközben szavainak alátámasztása végett egy fatallért dobott a pultra. – A szokásos helyiséget szeretnénk az alagsorban, és nyugalmat. – tette még hozzá.

– Nyugalmat, Ti? – visszhangozta hitetlenkedve a fogadós, majd gyanakvó tekintettel emelte fel a kapott érmét. Óvatosan megdörgölte, majd a falon lobogó egyik fáklya tüzébe tartotta. A tallér ezüstös fényben izzott fel, ahelyett, hogy lángra lobbant volna.

– Nem bizalmatlan kissé velünk? – jegyezte meg közben játékos gúnnyal Desider, felénk fordulva.

– Viccelsz? Velünk szemben sosem lehet eléggé! – felelte sokatmondó hangon Elfídár.

– Egyebet kívántok még? – kérdezte a fogadós, de a gyanakvás csak nem oszlott el sápadt arcáról.

– Nem, kösz. – felelte Lidaster. – Sietős a dolgunk. Átugrunk a Fényekhez. Te, velünk tartasz? – fordult váratlanul felém.

– Mi? – lepődött meg a fogadós. – A Fények közé? Az kész öngyilkosság.

– Éppen ünnepelnek, és te is tudod, Zsántár, hogy nincs igazi mulatság nélkülünk. – vigyorgott közbe Desider. – Inkább örülj, hogy nem itt bontjuk a rendet!

– Ráadásul, ha a tervünk sikerül, és még túl is éljük, 'Ádisz, a király nagyon hálás lesz ezért nekünk! És a terv kiváló. – tette hozzá Lidaster sugárzó tekintettel.

– Nem értem. – vetettem közbe ártatlan arccal, tettetve, mintha mit se sejtenék – Desider úgy tűnik, nem szívleli a királyt. Nem értem, miért kockáztatnátok érte az életeteket.

– Desider-rel nem értünk mindenben egyet, de mi a végsőkig kitartanánk a Király mellett. – állította komoly hangon Elfídár, de ajkai szegletében sokatmondó mosoly lapult. Szemei Desider felé villantak. Már tudtam, mire céloz.

– Igen. – helyeselt Lidaster. – Mindegy miként vélekedik erről Desider. Mi, történjék bármi, mellette állunk. Minden látszat ellenére. – tette hozzá és ő is Desider-re tekintett.

– Hihetetlen! – vigyorodott el Desider, miközben hitetlenkedve ingatta a fejét – Igazán kösz, wazze! Ne is törődjetek azzal, hogy mi a frászt kértem! – tette hozzá lemondóan, majd hirtelen felkiáltott, megpillantva a korsónyi, még gőzölgő italt a pulton: – Szeé mu! Zsántár! Hogy mered osztogatni ezt a mérget? Ki lett adva, hogy tilos a tóból vizet hozni, nem? Még egyszer meglátom, és szedegetheted a ripityáidat.

– Ne húzzuk tovább az időt! – szólt közbe Elfídár, kissé türelmetlenül. – Igyunk a sikerre, hogy indulhassunk végre!

 

 

Holnap este 19-kor folytatom!

Gyere holnap is!