Alex klubja

Csatlakozz az írói csoportokhoz, olvass teljes történeteket ingyen!

A király NEM sötét paraszt

A király NEM... 23. részlet

Írta: Mandy Kristóf
1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 Rating 0.00 (0 Votes)

 

 A király NEM sötét paraszt

23. részlet - február 25.

 

Bólintottam, majd kiléptem az épületből. Az ében, szárnyas paripa nyugodtan álldogált odakünn. Meglepetésemre, békésen hagyta, hogy felpattanjak rá és már neki is iramodott. Meg se állt a Fogadóig.

Belépve, eltöprengve tekintettem körül a zajos helyiségben, majd határozott léptekkel a pulthoz mentem. Alig adtam át Zsántárnak a papirost, amikor egy fiatal fickó lépett hozzám. Vékonyszálú, egyenes fekete haja kazalszerűen lógott homlokába, melyen egy tűzláng jele díszlett. Szabályos arca keleti vérre engedett következtetni és ezt erősítette meg kissé mandulavágású, nyílt tekintete. Bőre azonban szokatlanul fakó volt, szeme pedig szürkén fénylett.

– Kérem, kövessen! – szólt, majd megindult a fal mellett. Kíváncsian mentem utána. Az első kijáraton át elhagytuk a zajos helyiséget. Egy hosszú folyosóra értünk, melynek két oldalán ajtók sorakoztak. Kísérőm kopogás után, választ se várva nyitott be az egyiken, majd így szólt:

– Itt várjon! – azzal sarkon fordult, hogy távozzon.

– Egy pillanat! – szóltam utána. – Megtudhatnám a neved?

Erre rámvillantva ezüstös tekintetét, visszategezve, így felelt:

– Szerencséd, hogy nem Mélységi Árny vagyok, mert akkor durva sértésnek tekinteném e kérdésed. Fogadj meg egy jó tanácsot! Soha ne faggass senkit a nevéről! Ez errefelé, akár az életedbe is kerülhet.

– De, ha nem Mélységi Árny, akkor ki vagy? – kérdeztem. Ekkor vettem csak igazán szemügyre. „Ez a fakó bőr, ezek az ezüstös szemek… Egek!” Ekkor villant csak át elmémen a felismerés.

– Egy zombi! – kiáltottam fel. Éppen olyan, amilyenek azok voltak, kik nemrég rámtámadtak. – Csapda? – szaladt ki számon az ijedt gondolat. E kérdésemre a fiatal férfi könnyedén, de színpadiasan, enyhén meghajolva így szólt, miközben szomorú szemekkel nézett rám:

– Csekély személyem feledni kívánja nevét, s egyetlen vágyam, hogy szolgálhassak. Közönséges zombi voltam. Ez tény. Ma azonban már egyszerű ypiretos vagyok, a királynak legyen érte hála. Néven nevezni engem nem szabad, de ez még nem azt jelenti, hogy sértegetni igen.

– Mi sértőt mondtam? – lepődtem meg.– Nem nevezhetsz senkit zombinak. Én se mondtam terád, hogy ármány. Élőhalott vagyok, ez tény. Az ypiretiseket azonban erre se illő emlékeztetni. Szolgáljuk a királyt becsületből és tiszteletből, de nem vagyunk szolgák és a király védelmét élvezzük. Még így is, hogy többé már nincs köztünk. A törvényei továbbra is élnek és Mársztuff herceg erős szigorral be is tartatja azokat. Nekünk itt megbecsülés jár már azalatt is amíg a király szolgálatában állunk, amíg ki nem érdemeljük, hogy a Mélységi Árnyak közé tartozzunk. Be kell bizonyítanunk hűségünket, bátorságunkat, becsületességünket. Részünkről tehát szó se lehet semmiféle csapdáról.

Nem értettem pontosan, mit akar mindez jelenteni. Még mindig gyanakodtam.

– Miként nevezzelek akkor? – kérdeztem. A választ az ekkor kilépő Árny adta meg:

– Nem azért hívattalak, hogy egy ypiretos megnevezésén elmélkedjünk. – felelte zordan.

Meglepetten tekintettem rá. Ő volt az a sejtelmes Árny, kinek arca helyén feketén gomolygott a mély sötétség. Köpönyege a talajt seperte, ahogy kilépett. Baljós alakja lassan közeledett felém, majd megállt.

– Hát maga még él? – lepődtem meg.

– Ez igazán kedves fogadtatás. – jegyezte meg. – Igazán jólesik, hogy ennyire örül annak, hogy életben talál.

– Nem úgy értettem.

– Mindegy. Tudni akarom, mi történt a Rengetegben. Mindent tudnom kell. A legapróbb részleteket is.

– Még nem kaptam választ a kérdésemre. Úgy vélem, mindenkinek joga van egy tisztességes névhez! – vetettem oda méltatlankodva.

– Nem. Neki, egyáltalán nincs! – világosított fel ellentmondást nem tűrő komor hangon, miközben intett az ypiretosnak, hogy távozhat. Kisvártatva tovább folytatta: – Felelj a kérdésemre! Mi történt?

– Belőlem ugyan, egy szó nem sok, annyit se húzhatsz ki! – tiltakoztam visszategezve.

– Nem lehetsz ennyire idióta! – méltatlankodott. – Persze, felkenhetnélek a falra, de attól nem jönne meg az eszed. – szólt, miközben elővéve átnyújtott nekem egy pergament.

– A király nevében? – kiáltottam fel, miután beleolvastam.

– Igen. A megbízása által ténykedek. – szólt visszavéve a pergament. – Ne húzd hát az időt, beszélj! Mi van Desiderékkel?

Erre mindenről beszámoltam, amire csak emlékeztem. Az Árny számtalan keresztkérdést zúdított rám. Olyan részletek után is érdeklődött, melyeket jómagam teljesen mellékesnek tartottam.

– Ők azok tehát! Kétség se férhet hozzá! Az, az átok Dalmer herceg és hordája! – jelentette ki végül megvető hangon.

– Igazi herceg volt, míg élt? – vetettem közbe kíváncsian.

– Dehogy! – villámlott.

– Akkor?

– Ehhez semmi közöd! – vágta oda, majd elviharzott.

Egyedül maradtam. Egy ideig gondolataimba mélyedten hallgattam, aztán sietve elindultam vissza a Fogadó nagytermébe. A vendégek kisebb csoportokban üldögéltek az asztalok körül. Néhányan kártyáztak, mások kockáztak, a többiek pedig őket figyelve, fogadásokat kötöttek.

– Üdv! – szólított meg Zsántár, a fogadós.

– Figyelj csak! – kezdtem. – Kik azok az Ypiretisek?

– Tessék. – szólt erre a kocsmáros és válaszképp elém helyezett egy korsónyi fekete, gőzölgő italt.

– Mit akarsz ezzel? – lepődtem meg.

– A Léthé ellenszere. Remélem, segít.

– Ez??? – tekintettem mély undorral a korsóba.

– Az Emlékezés vize. Szigorúan tilos adnom belőle neked. Idd hát, mielőtt észreveszik!

 

 

Holnap este 19-kor folytatom!

Gyere holnap is!