Alex klubja

Csatlakozz az írói csoportokhoz, olvass teljes történeteket ingyen!

A király NEM sötét paraszt

A király NEM... 17. részlet

Írta: Mandy Kristóf
1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 Rating 5.00 (1 Vote)

 

 A király NEM sötét paraszt

17. részlet - február 19.

 

Abban a pillanatban Phosphor hatalmas szárnycsapásokkal a magasba emelkedett. E mozdulat és a szélvihar, melyet keltett szétszórta támadóit. Még egy pillanat és felragadva a földön heverő leányt a magasba emelkedett vele. „És én?” – villant át rajtam a rémült gondolat. Megfordultam. Ekkor döbbentem rá, hogy ismét kívülről látom testemet. A zombik megdöbbenve torpantak meg egy pillanatra, ám haragjuk csakhamar új célpontot talált, az én személyemben. Testem védtelenül feküdt előttük a talajon. „Végem.” – gondoltam.

Váratlanul velőtrázó üvöltés harsant fel. A korábbi háromfejű szörnyeteg vágódott elő a csalitos sötétlő tengeréből, magára vonva a zombi horda figyelmét. Vérszomjas üvöltése visszhangot vert a Határhegy sziklái közt. E hangra azonnal magamhoz tértem, majd botladozva a dzsungelbe vetettem magam, és szédelegve nekiiramodtam. A zombik tüzének fénye nem hatolt túl mélyre a rengeteg fái között. Pár lépés után már végtelen sötétségbe kerültem. Egyik kezemet magam előtt tartva, riadtan kapkodva menekültem. Siettem, amennyire csak tudtam, de nehezen haladtam. Kidőlt fatörzsek és liánok keresztezték folyton utamat. Nyomomban hamarosan meghallottam üldözőim sietős lépteit. Ágak recsegtek rohanó talpaik alatt.

Hirtelen erős karok ragadtak meg. Szabadulni próbáltam, de hiába. Pár pillanat és máris a talajon hevertem. Egy kéz tapadt a számra, míg egy másik hátracsavart karomat rögzítette. Üldözőim csörtetése hamarosan odaért. Hosszú percekig is eltartott, mire valamennyien elrohantak mellettünk, majd végre elhalt a lármájuk.

– Desz vagyok, nyugi. – suttogta fülembe egy hang.

– Desider! – adtam hangot meglepettségemnek, amint levette számról a kezét.

– Aszittem, le köll üsselek, hogy veszteg maradj. – vigyorgott. – De szerencse, nem vagy valami nagy harcos. No, indulás!

Nem kérdeztem, hová, merre. Hagytam, hogy vezessen a rengeteg kusza sűrűjén át. Ahogy csak bírtunk, rohantunk lefelé a lejtőn a fák között, meg-megbotolva az aljnövényzet által képzett akadályokban. Egyszer csak kiértünk. Megtorpantam. Egy hatalmas, méltóságteljes folyam hömpölygött pár száz méterre előttünk. Fekete habjai lenyűgöző erőt sejtettek. Tudtam, éreztem, hogy él.

 

Holnap este 19-kor folytatom!

Gyere holnap is!