Alex klubja

Csatlakozz az írói csoportokhoz, olvass teljes történeteket ingyen!

A király NEM sötét paraszt

A király NEM... 13. részlet

Írta: Mandy Kristóf
1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 Rating 5.00 (1 Vote)

 

 A király NEM sötét paraszt

13. részlet - február 15.

 

Körültekintettem. Még soha nem volt részem felemelőbb látványban. Távol, a látóhatár felett még tündökölt a Nap. Az előtérben pedig, egy pompás építmény emelkedett a magasba, szikrázó tornyaival és bástyáival. Mellette kicsiny falucska feküdt a völgyben, távolabb pedig még több hasonló település szétszórva a zöldellő édenbe burkolva.

– Mindjárt lemegy a Nap. – jegyeztem meg.

– Ne áltasd magad! – hangzott a felelet. – Az ott nem a Nap, csak utánzat. A Fényeknek szükségük van világosságra, ezért helyezték oda. Hogy robbanna fel! Szerencsére még nem kering. Még nem…

– Úgy érted, e hegyoldalon és e völgyben folyton alkonyat van?

– Alkony vagy hajnal... egyre megy...

Ahogy végigtekintettem a tájon, nem lehetett egyetlen rossz szavam se. Zöldellő világ váltotta fel a feketét. Nyugalom a feszültséget, vidámság a félelmet. Halványkék égbolt a sötétséget, s bodor, fehér fellegek úsztak vörösen gomolygó, ében monstrumok helyett. Közben szemerkélni kezdett az eső. Az aranyló cseppeken megtörő fény földöntúli ragyogásba vonta a vidéket.

– Mindent tönkretesznek ezek az Átkozottak! – hallottam az asszony keserű hangját, miközben tekintetem a lenyűgöző völgyet járta. – Pusztulás jár a nyomukban. És folyton terjeszkednek. Nemsokára rájönnek arra is, hogy miként állíthatnák pályára izzó golyóbisukat, és a fény majd elpusztít mindent. – suttogta baljós hangon. – Hogy szakadna a fejükre! Egyszer már megkísérelték fentebb emelni, de Phosphor leütötte az egükről, bár majdnem bele is halt. Azóta óvatosabbak és csak a másik irányban terjeszkedtek. Csakhogy Phosphor már nincs köztünk. És nemrég ezt ők is megtudták. Most már bármikor számíthatunk arra, hogy újra támadnak. Ne hidd azonban, hogy majd nyíltan teszik! Sunyibbak ők annál. Szerintem az élőholtak támadása se véletlen. Csakis az ő művük lehet. – tette még hozzá, gyűlölettől izzó szavait. Lopva felé tekintettem. Követtem pillantását. Az asszony ezernyi ránccal szabdalt arca lángolt az indulattól. Sötét szemei vadul szikráztak.

Váratlanul elhalt az erdő ezernyi hangja. Valamennyien riadtan fordultunk hátra, és feszülten figyeltünk, tekinteteinket a rengeteg sötétlő mélyébe fúrva. Hamarosan, egészen halk neszre lettünk figyelmesek. Valaki, vagy valami settenkedett az árnyak között, lassan közeledve felénk. Még néhány pillanat és elővillant egy nagy, lángvörös szempár a szurokszín háttérből, majd egy újabb tekintet villant fel mellette, és nem sokkal később előtűnt egy szikrázó harmadik is. Aztán lassan, rezzenéstelenül előre mozdultak, miközben kibontakozott a sötétből egy rettenetes vadállat hatalmas, éjfekete alakja. Távoli mély morgást hallatva, három nagy busa fejét mélyen leeresztve közelített felénk. Valamennyien dermedten vártunk.

– Menekülnünk kéne! – suttogta Káté.

– Én ugyan soha! – feleltem.

– Pedig ez, az egyetlen esélyünk. – suttogta az asszony, miközben meglepetten tekintett felém – Ereszd le lassan a pillantásod a földre, mert ha nézed, azt fenyegetésnek veszi. Aztán szemed sarkából figyelve csupán, kövess engem lassú, közömbös mozdulatokkal.

Megfordultam. És Desider? Nocsak! Hová tűnt Desider?

– Gyere már! – hallottam Káté hangját.

– Eszemben sincs. – feleltem, szembefordulva a vaddal, mely már négy méterre megközelített minket. Fejeit a föld közelében tartva nézett fel rám lángoló szemeivel, miközben továbbra is hallatta, mély, vészjósló morgását. Tudtam, mindjárt ugrani fog és egy ilyen ragadozó aligha vétheti el a célt.

 

Holnap este 19-kor folytatom!

Gyere holnap is!