Alex klubja

Csatlakozz az írói csoportokhoz, olvass teljes történeteket ingyen!

A király NEM sötét paraszt

A király NEM... 11. részlet

Írta: Mandy Kristóf
1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 Rating 5.00 (1 Vote)

 

 A király NEM sötét paraszt

11. részlet - február 13.

 

Pár lépés után azonban megtorpantam, mert úgy éreztem, mintha szívem, lelkem a másik irányba húzna. Pedig nem volt arra semmi más, csak csalitos. Még ösvény se, csak kusza bozóttenger a sűrűn növő levéltelen fák alatt. Mégis nekiindultam, futva, éppen az ellenkező irányba, mint amerre Phosphor mondta. Meglepetésemre hamarosan utol is értem a vezért, aki miután kiadta az utasításait a pribékjeinek egy tisztás szélén, velük ellentétben éppen a másik irányba kezdett el futni.

– Várj! – kiáltottam rá.

– Egek! Mit keresel a nyomomban? – fordult vissza megtorpanva.

– Hová rohansz egyedül? – kérdeztem tőle.

– Közöd?

– Nem foglak békén hagyni, amíg meg nem mondod!

– A Fények völgyébe. Most már jobb?

– És miért?

– Beszédem van a királlyal. – mondta és már sietett is tovább.

– Az jó, mert nekem is beszédem lenne vele. Ha megállna egy pillanatra. – nevettem.

Erre ismét megtorpant, és elvigyorodva fordult felém.

– Hallgatlak, mondjad!

– Mi? – futott át rajtam a döbbenet. Tehát mégis jól gondoltam? – Elismered… elismeri… - folytattam dadogva, - hogy te… hogy ön…

– Naná, hogy elismerem. – vigyorgott. – A haverok szerint is király vagyok, nemcsak szerinted. Na persze szerintem a séróm is az.

– Marhavicces. – feleltem.

– Igyekszem… – mosolygott – mindenkit mulattatni, az időt pedig múlattatni. De most sietek, mert ez utóbbiból ugyancsak hiányt szenvedek! – azzal továbbrohant.

– De a másik irányba kéne, nem?

– Persze. De a Fények Völgye erre van. – hangzott a felelet. – Te viszont arra menj!

– Nem foglak egyedül hagyni.

– Mégis mire mennék veled? Arra a fogadó! – adta ki az irányt ellentmondást nem tűrő hangon, de én csak elmosolyodva feleltem:

– Feleslegesen pazarlod az időt efféle beszédre. Senki más nem parancsolhat nekem, csak a király. Márpedig te nem vagy az, nemde? – kacsintottam rá. Erre ő egy pillanatra megilletődve nézett rám, de szemeit nem láthattam bozontos fekete hajától. A szája viszont résnyire nyílt, miként a meglepetteké szokott. Látszott rajta, hogy ez nem az a pillanat, amikor érti a viccet.

Aztán jobbnak láthatta, ha inkább nem felel erre. Csak sarkon fordult és sietett tovább.

Sokáig rohantunk, amikor kiérve egy kis tisztásra megpillantottunk egy kalyibát.

A tákolmány előtt egy vénséges vén öregasszony ült és font. Arcát ezernyi ránc szántotta keresztül-kasul. Hosszú hófehér haja a föld fekete porát verdeste.

– Jönnek a zombik, öreganyám! – kiáltott rá Desider. – Meneküljön, nincs sok idő!

Erre az asszony feltekintett rá. Éjszín szemei váratlanul meglepetten csillantak fel.

– Egek… – suttogta dermedten.

– He?! – lepődött meg Desider.

– Lehetséges volna…?? – suttogta az asszony.

– Mi? – kérdezte Desider mit sem sejtve. Erre az asszony válasz helyett felpattant és átölelte őt, mielőtt tiltakozhatott volna.

– Hé! Mindig odavoltak értem a nők, – nevetett zavartan – de ez azér' má' kissé túlzás, öreganyám. – közben próbált, de nem bírt szabadulni a szenvedélyes szorításból.

– Nyughasson má' öreganyám, hé! Azt se tudom, ki maga. Eresszen!

– Desider! Hát nem ismersz meg? – hátrált egy lépést az asszony. – Hekáté vagyok. – tette hozzá suttogva.

– Káté? – visszhangozta Desider, miközben döbbenten mérte végig az öregasszonyt. – Hogy a frászba lehetne kend Hekáté? Hisz az egy bombázó bigé! - vetette oda lenézően.

Az asszony erre nem szólt, csak visszaroskadt székére, arcát kötényébe temette és hangosan sírni kezdett.

– De hát mi történt?

– A Fények... – zokogta az asszony. – ...üldöztek... nem volt más kiút… átkot kellett mondanom magamra.

Döbbenten álltam.

– Mindennek vége. – zokogott tovább az asszony. – Többé nem leszek fiatal. Minden... Minden már a múlté. Erősnek kéne lennem. Tudom. De nem megy.

– Ha télleg Hekáté vó'na kend, akkor összekapná magát és nem rinyálna itt nekem. – jegyezte meg Desider. – No, gyüjjön! Lépjünk!

– Hová?

– A Fények völgyébe. A zombik közelednek.

– Maradok. Én már halott vagyok így is…

– Ha igaz, amit mondott, a királynak még szüksége lehet kendre…

– Nem tehetek érte semmit. Nincs varázserőm. Semmim sincs már. Kolonc lennék.

– Nno. Akkor asszem, fölösbe tébláboltam itt, jártatva a pofám. Óvják kendet az Istenek! – azzal már fordult is, hogy távozzon, de az asszony még megjegyezte:

– Bárcsak visszatérne a Király!

Desider e szóra hirtelen megdermedt, kezei ökölbe szorultak, és dühösen fordult vissza.

– Nem! Soha! Soha többé!  – sziszegte.

Az asszonyra tekintettem. Mosolygott.

– De igen. – jelentette ki. – Mert a Király erős és halhatatlan... A jóslat sose téved. Visszatér közénk. Én hiszem. Sőt! Most már tudom!

– Kend meghibbant! – vetette oda a férfi.

– Sietnünk kéne. – szóltam közbe, előrébb lépve. – A zombik bármely pillanatban itt lehetnek. Úgy hiszem, nincs idő felesleges szócsatákra.

Az árnyékból a fényre előrelépve, immáron megvilágított az ég vérvörös izzása. Az asszony csak ekkor emelte rám tekintetét. Szemei elkerekedtek, amint rám pillantott. Szája szóra nyílt, de csak suttogó hang hagyta el ajkait.

– A jóslat… – lehelte alig hallhatóan. – immáron… valóra válik.

– Ismer engem? – kérdeztem meglepetten.

– A holtak… mind… visszatérnek… - folytatta tágra nyílt szemekkel.

– Naná! Hisz most mondtuk, jönnek a zombik. – vágott közbe Desider. – Siessünk! Aki jön, jön, én megyek. – tette még hozzá, azzal már száguldott is tovább. Igyekeztem utána.

 

Holnap este 19-kor folytatom!

Gyere holnap is!