Alex klubja

Csatlakozz az írói csoportokhoz, olvass teljes történeteket ingyen!

A király NEM sötét paraszt

A király NEM... 5. részlet

Írta: Mandy Kristóf
1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 Rating 5.00 (1 Vote)

 

 A király NEM sötét paraszt

5. részlet - február 7.

 

– Hol is tartottam? – gondolkodott el játékosan a fickó. – Ja, igen. – vigyorodott el. – Ott, hogy: No, most má' tényleg elég ebből! Térdre, de rögtön! – kiáltott rám hirtelen.
– Bár szabad lenne a kezem és elégtételt vehetnék tőled, ezért a lenéző és tagadó beszédért, mellyel az isteneket illeted – feleltem, nyugalmat erőltetve magamra. – De gondolom, gyáva vagy! Nem mersz kiállni ellenem, mert félsz! Ezért kötöztettél meg!
Ahogy így sértegettem, minden pillanatban attól lehetett tartani, hogy végrehajtja fenyegetését. Ez a gondolat megrémisztett ugyan, de szerencsére a tőr nem mozdult. A vezér síri csendben, elgondolkozva várt. Mintha eltűnt volna minden agresszivitása. Mivel azonban tekintetét nem láthattam, nehéz volt megítélnem, mire is gondolhat. Addig a hosszú, dermedt pillanatig, míg megfagyott köztünk a levegő, furcsa érzésem támadt. Tiszteletet éreztem iránta és megbecsülést. Úgy éreztem, az életemet is adnám érte… talán még le is térdelnék előtte. Ez az érzés azonban csak pillanatnyi volt. Gyorsan futott végig rajtam, miként egy feledett emlék, de elmémmel azért még felfoghattam. Elborzadtam. Egy ilyen alak előtt nem akartam letérdelni. Megijesztett ez a különös érzés. Talán egykor ismertem őt? Lehetséges, hogy most csak játszik velem? Talán nem is a király oldalán álltam, hanem én is a helyi csürhéhez tartoztam? Tétován néztem magamra. Fekete pólóm és a szegecses karpántom is ezt a sejtésemet támasztotta alá. Váratlanul összemosódott tekintetem előtt minden, én pedig megszédültem. Erre sietve kaptam fel a pillantásomat. Talán csak azért kerestem annyira a királyt, mert feladatom volt, hogy végezzek vele? Lehet, hogy a rossz oldalon álltam? De honnét tudhatnám, hogy éppen ez a rossz oldal? Elvégre az alvilág királyáról beszélünk. Miért ne lenne jó gondolat végezni vele? Töprengésemből a fickó váratlan szavai térítettek magamhoz.
– Oké – szólt leeresztve tőrét. – Végül is, nekem időm, mint a pernye. Ha lassú halál kell, felőlem...
Intésére pribékjei megszabadítottak kötelékeimtől.
– Nesze, egy kard! – vetette nekem oda a szót és egy átlagos acélt.
„Most végem.” – gondoltam, de tudtam, a tétovázás mindennél végzetesebb lehet.
– Védd magad! – kiáltottam hát, amint felemeltem a fegyvert és már támadtam is, de ő könnyedén félreugrott. A többiek nagy körbe álltak körülöttünk, teret adva a párbajhoz. Arcukról közöny sugárzott. Újra támadtam. Elszántan és vad erővel, de sorra kivédte csapásaim. Ekkor cselezni próbáltam, ám könnyedén hárított.
Már hosszú percek óta küzdhettünk ekképpen. „Miért nem támad?” Töprengtem magamban. Szája szegletében, mintha lekicsinylő mosoly bujkált volna. Erre előrelendültem újra, de hiába. Könnyedén félreugrott. Fegyvereink csattogva szikráztak.
– Támadj! – kiáltottam – Harcolj, ahogy férfihoz illik!
– Lassú halált ígértem – felelte egykedvűen mosolyogva. Szavait váratlan mozdulattal kísérte, mire pengéje nyomán vér fakadt bal karomból és fájdalmasan szisszentem fel.
– Figyelj inkább jobban és ne dumálj annyit! – vetette oda ridegen. Erre újult elszántsággal lendültem előre.

Hosszú ideig eltartott még a harc, ha egyáltalán annak lehetett nevezni, amikor végül falhoz szorítva engem, egy könnyed mozdulattal kiütötte kezemből a kardot. Fegyvertelenül, összeszabdalt ruhával, mely helyenként véresen lógott rajtam, megsemmisülten álltam ott. Éreztem a fájdalmat és szédültem is kissé, de igyekeztem uralkodni magamon. Kardját mellkasomnak szegezte:
– Nno, föladod már és letérdelsz, vagy inkább kinyuvasszalak? – vigyorgott.
Ekkor hirtelen átvillant rajtam egy kósza gondolat.
– Soha, míg élek! – sziszegtem, majd fájdalmaim ellenére gúnyosan elmosolyodva tettem hozzá. – Engem megölhetsz, de a hellén istenek örökké léteznek.
– Nem! Nem léteznek! – kiáltotta ingerülten.
Elakadt a lélegzetem e szavakra, mert még erősebben feszült nekem a kard hegye.
– Nocsak, akkor miért e düh? – nevettem fel mégis fölényes könnyedséget színlelve, majd így folytattam a gondolatmenetet: – Egy valaki gyűlölheti csak őket ennyire. Valaki, akit kisemmiztek…
– Engem nem… – kezdte, de aztán elakadt a szava és elnevette magát – Ügyes… nagyon ügyes, de sajnos, akkor se én vagyok a király. Még nem. – tette hozzá sokatmondó mosollyal.
– Hádésznál nem létezhet nagyobb király. – folytattam határozottságot színlelve. Szándékosan provokáltam őt. Tudnom kellett, vajon sejtésem mennyire megalapozott.
– Ne merj még egyszer ilyet mondani! – sziszegte erre ismét dühösen – Gyűlölöm őket! Hádész meg egy kretén volt! Egy szar kis senki! Ostoba álmodozó! Semmi több! – azzal köpött egyet a földre.
Szinte érezni lehetett, hogy szemei, éjszín hajának rejtekéből villámokat szórnak, de nem bírtam megállni, hogy el ne mosolyodjam, majd suttogva, hogy más ne hallhassa, ki is mondtam az eszembe villanó gondolatot:
– Örömmel hallom, hogy kifogástalan az önkritikája… felség.
A következő pillanatban elakadt a lélegzetem. Még láttam megvillanni a kard pengéjét. Mielőtt könnyedén átfutott volna rajtam, csak annyi időm maradt, hogy behunyjam szemeim.

 

Holnap este 19-kor folytatom!

Gyere holnap is!