Alex klubja

Csatlakozz az írói csoportokhoz, olvass teljes történeteket ingyen!

A király NEM sötét paraszt

A király NEM... 2. részlet

Írta: Mandy Kristóf
1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 Rating 5.00 (1 Vote)

 

 A király NEM sötét paraszt

2. részlet - február 4.

 

– Kész! – szólalt meg hirtelen az Árny – Itt kell aláírni! – azzal elém tolta a pergament. – Kérem a karját!
Zsántárra pillantottam. Némán hallgatott, de tekintetéből sugárzott felém a rémület: „Ne tedd!”

Majd ezüst tekintetét ijedten sütötte le, amint a Csuklyás alak felé pillantott.
– Mi a gond? – kérdezte érdeklődve az Árny.
– Semmi. – feleltem, visszaadva a korsót a fogadósnak, majd kezembe vettem a pergament, mintha át akarnám olvasni, de közben riadt rémülettel cikáztak gondolataim. "Van valaki, aki óvva int, tehát, ő barát. De vajon mindenki más ellenség? És ki vagyok én? Mit akarnak tőlem? Nincs semmim. Miért akarnának ártani nekem? És ha aláírnám, vajon mit veszthetnék? Játszanak csupán velem? És akkor mi van? Hát legyen. Játsszunk!" – döntöttem végül, mert eszembe villant valami.
– Mondja csak! – fordultam kérdőn az Árnyhoz. – Ha ön szegi meg a szerződést, jól értem, hogy önre is igaz, ami rám?
– Természetesen. – bólintott rá. – De én nem szoktam szerződést szegni. Ha azt mondom, eljuttatom a királyhoz, hát meg is teszem. Bármi áron.
– Meggondoltam magam. – jelentettem be váratlanul. – Mégse írom alá.
– Értem. – szólt erre az Árny végtelenül nyugodt hangon. Úgy tűnt, cseppet se zavarja hirtelen visszalépésem. – És megtudhatnám, mi döntésének az oka?
– Félek, nem leszek képes megfizetni a kért összeget. – próbáltam kifogást találni.
– Ugyan! Ön ne tudna fizetni? Igaz, nem ön a király, de mindenki tudja, hogy egy ideje korlátlan hozzáférése van a királyi kincstárhoz.
Ez a válasz igen meglepett. Számtalan kérdés vetődött fel bennem, de nem akartam felfedni előtte, hogy semmire sem emlékszem. Odanyújtottam tehát karomat az Árnynak. Az, csillogó tőrével habozás nélkül vágott meg. Pár pillanat még, és én már alá is írtam a pergament, a saját véremet használva tintaként. Tudtam, ezzel súlyos döntést hoztam. Talán sorsom pecsételtem meg.
– Mehetünk? – kérdeztem.
– Természetesen. Kövessen! – hangzott felelete, majd összegöngyölve a pergament, már indult is. Követtem, de amint kilépett az ajtón, megtorpantam egy pillanatra és visszasietve odahajoltam Zsántárhoz.
– Beszélnünk kell. – suttogtam.
– Az istenek legyenek irgalmasak hozzád! – lehelte baljós hangon a fogadós. – Nem mondhatok mást.
– Elveszejt?
– Nem.
– Akkor?
Zsántár ezüst tekintete ijedten villant a visszatérő Árny felé.
– Nem érdemes az idejét rá pazarolnia. – vetette oda felfogadott kísérőm. – Ez a nyomorult csak egy zombi. Azért tűrjük meg, mert ez a király parancsa. Az őrülteket és a zombikat egyébként is jobb tiszteletben tartani, hisz ki tudja mikor próbálják meg hátba döfni az embert. Indulhatunk?

A hátsó ajtón léptünk ki. Éppen azon, melyen érkeztem. Most is éppoly sötét volt a táj. Csak az égalja izzott tündöklő, vöröslő fényben. Gyalog indultunk útnak. Az Árny, sietős léptekkel haladt elől. Hamar felértünk a szomszédos domb tetejére. Oly csodás látvány tárult szemeim elé, hogy megtorpantam egy pillanatra. Odalenn a völgyben szélesen hömpölygött valami vörösessárga folyam. Számtalan ágra szakadt izzása hatalmas kőtömböket, kisebb-nagyobb szigeteket ölelt körül. A távolban sötétlő hegyek komor monstrumai hallgatagon figyeltek zord némaságukban. Az égbolt különös szurokszínben kavargott. Vöröslő fények izzottak éjszín fodrai között. Egyszerűen csodálatos látványt nyújtott sejtelmes lángjaival.


Hirtelen éles, visító hang harsant a légben. Ijedten kaptam fel tekintetemet. Előbb távolról, aztán jóval közelebbről érkezett a hang, végül megpillanthattam egy gyorsan közeledő fekete, óriási madarat. Még egy pillanat és már oda is ért hozzánk. Szárnyait szélesre tárva zúgott el felettünk, szélvihart kavarva maga mögött, majd tett egy kört és könnyedén leereszkedett az Árny mellett.
– Indulhatunk! – szólt az Árny. – Ezt vegye fel! – azzal egy csuklyás köpönyeget nyújtott át nekem. Miután jobban szemügyre vettem az érkező lényt, akkor láttam csak, hogy madárnak egyáltalán nem is nevezhető. Egy toll nem sok, de annyit se láttam testén. Inkább valami félig hüllőszerű állat lehetett. Óriási, denevéréhez hasonlatos szárnyakat viselt, párducszerű, izmos, ruganyos testén. Nagy kerek szemei, függőlegesen hasadt pupillájukkal gonoszul méregettek.
– Indulnunk kéne! – szólt az Árny, ám én dermedten álltam.
– Most útra akar kelni, vagy se? – hangzott a türelmetlen kérdés.
– Persze, de… ha közelebb megyek, ez az állat széttép.
– Ugyan! Zarc a legbékésebb szárnyaló ezen a vidéken. – állította kísérőm. Megborzadtam. Ha ilyen a legbékésebb, milyenek lehetnek a többiek? Bátorságom összeszedve megindultam, de amikor a furcsa lény hörögve rám vicsorgott, elővillantva hófehér tűhegyes fogait, rémülten ugrottam hátra. Egek! Micsoda fogsor! A csuklyás Árny látván rémült mozdulatom, felnevetett. Nem megnyugtatóan, sokkal inkább rémisztően, de ezzel ellentétben a következőt mondta:
– Ugyan! Tényleg nincs mitől tartani! Teljesen ártalmatlan. – majd síri hangon hozzátette még: - Legalábbis addig, míg én itt vagyok.
Összeszedve magam, óvatos léptekkel indultam meg. A különös lény folyamatosan szemmel tartott, miközben vészjóslóan vicsorgott reám, leszegett fejjel. Úgy tűnt, bármely pillanatban támadhat. De szerencsére nem tette. Talán elég lett volna egyetlen intés vagy más jel és darabokra szaggat bárkit.

Hamarosan felemelkedtünk vele a magasba. Hosszú perceken keresztül szárnyaltunk már. Odafentről, ha lehet ezt mondani, még gyönyörűbb volt ez a különös táj. Az áthatolhatatlannak tűnő sötétséget, mely odalent mindent elfedett, jótékony árnyaival, megannyi vérvörös csík szabdalta össze. Imitt-amott egy-egy domb vagy hegy, óriási síkságok, egekig nyújtózkodó hegyláncok, aranyló és vérszín tavak és folyamok, méltóságteljesen pöfékelő vulkánok, dühösen fortyogó katlanok. Utunk közben számtalan árnyék suhant el mellettünk, oly gyorsan, hogy nem volt időm jobban szemügyre venni akárcsak egyet is. Nemsokára ereszkedni kezdtünk:
– Ez egy veszélyes vidék. Fokozott csendre van szükség. – suttogta az Árny.
A talajhoz közelebb folytattuk eztán utunkat. Sötéten morajló erdők, bozótosok fölött suhantunk némán.

Egyszer csak, váratlanul különös surrogásra figyeltünk fel. A hangot újabbak és újabbak követték záporozó egymásutánban. Valahonnan a mélyből nyilakat zúdítottak ránk. Jó ideig némán suhantunk, hirtelen azonban a szárnyaló rémesen felvisított, majd szárnyaival vergődve zuhanni kezdett. Nagy csattanással csapódtunk a lombok közé.

 

Holnap este 19-kor folytatom!

Gyere holnap is!